Az élet ugye megy a maga medrében: meló, gyerek, férj, kutya, mit főzzek, hova megyünk, kik jönnek, mosni kell, éjjelek, nappalok, reggelek, esték, szóval csak a megszokott. 

Járok évente szűrésekre: mammográfia, méhnyakrák szűrés. Az idei dátum még el sem jött, de szerettem volna spirált, ahhoz meg a protokoll szerint cytológia kell. Mintevétel megtörtént, látványra minden okés, plusz gazdagabb lettem egy 47 ezer forintba kerülő spirál receptjével. Húú, de jó... Azért ezen gondolkodjunk, mert borsos az ár, de legalább az évi nőgyógyászati rutin letudva. Eredmény 3-4 hét. Ugyan mit számít, soha nincs még gyulladásom sem, úgyhogy szép nyugiba leruccantunk anyuhoz, mert hónapok óta nem láttam, mivel egészségügyi dolgozó vagyok és a triázsban nyomom, ő meg 70 éves. Inkább nem kockáztattunk eddig, de már nagyon hiányzott. Aztán még elmentünk a Velencei tóhoz, minden szuper volt (kivéve az időjárást...), de legalább pihentünk. 

Ez is elmúlt, megint hétköznapok, és ha már ott voltam a melóban, megnéztem mi a szitu a cytológiámmal. 

Atipusos laphámsejtek, meg H-SIL nem zárható ki stb. Mi van?! Ez új. De jó, hogy kórházban dolgozom, mert csak egy telefonmellék választ el attól, hogy megértsem mit jelent ez! (Nőgyógyászatban nem vagyok nagyon képben)

Szóval telefon, asszisztens felveszi, mondom, hogy valami nem kóser. Asszisztens előkeresi, megnézi ő is: hú, ez tényleg nem fényes, azonnal menjek át hozzájuk. A nyugalmam ezen a ponton kezdett el megingani... 

Máskor fontosnak tűnt számomra, hogy nőgyógyászati vizsgálatkor egyberuhát vegyek fel, mert milyen ciki már egy szál pólóban, pucér alsó testtel átsétálni az öltözőtől a vizsgálóágyig, de most ennek végiggondolására esélyem sem volt, mivel tíz perccel később már ott feküdtem egy újabb mintavétel és HPV teszt kellős közepén, és senkit sem érdekelt, hogy mi van, vagy nincs rajtam. 

Ugyanakkor a felismerés még így is nehezen jutott el a tudatomig, mert amint felöltözve a ruháimba visszaszereztem a méltóságom is, egyből a kiutat kerestem, és máris feltettem a lelki nyugalmamat  megmentő kérdést a dokinak: milyen mértékben fordulhat elő, hogy visszajön ez a mostani eredmény, és kiderül, hogy nincs is ott semmi? 

Gondoltam, ezzel szájába adom a számomra megnyugtató választ: "Nyugi, megvárjuk az eredményt, mert tényleg semmi sem biztos."

Viszont a dokik nem az ember lányának a szája íze szerint dolgoznak, döntenek, diagnosztizálnak, hanem a tények alapján. És most, hogy a dolgok leülepedtek bennem, hálás vagyok érte, hogy az én dokim is ilyen. Mélyen elnyerte a bizalmamat ezzel, pedig aznap ez még nem tudatosult bennem. 

Szépen leültünk és elmondta, hogy ezek a sejtek már ott vannak, a további vizsgálatok és egyebek azért kellenek, hogy lássuk a mértékét a gondnak. És aztán műtétről beszélt és Isten tudja miről, mert az már nem igazán jött át nekem, a fejemben őrült sebességgel cikázó gondolatok hangzavara közepette. 

A kis világom fejreállt, és ha valaki egy kórház közelében, az utcán egy padon zokogó fehér köpenyes szőke nőt látott, akkor az lehet, hogy én voltam, mert szégyen szemre ezt tettem.